Zentaiak
	Jovan Đorđević (1826–1900) színházalapító, tudós, irodalmár, a szerb himnusz (Bože pravde) költője, a XIX. század egyik legnagyobb szerb kultúrpolitikusa 1826. november 25-én (a Julianus-naptár szerint november 13-án) született Zentán. Itt, valamint Újvidéken, Szegeden, Temesváron és Pesten tanult. Zomborban közhivatalt vállal, majd az újvidéki szerb gimnázium latintanára. 1857 és 1859 között Pesten a Matica srpska titkára és a Letopis szerkesztője, elsőként javasolja a Matica srpska könyvtárának nemzeti könyvtári koncepcióját (az összes szerb könyv, publikáció, a szerb népről szóló kiadványok stb. összegyűjtése), és ő javasolja, hogy a Thökölyanumban (a Sava Tekelija, a szerbek "Széchenyije" által 1838-ban a Pesten tanuló szerb diákok számára alapított kollégiumban) egyetemi könyvtár létesüljön. 1859-től az újvidéki Srpski Dnevnik társszerkesztője, majd színházszervezésbe kezd. 1861-ben megalapította az újvidéki Szerb Nemzeti Színházat, majd megszervezi a belgrádi Szerb Népszínházat (1868) is, melynek ő az első igazgatója, 1870-től pedig dramaturgja. 1870-ben színésziskolát alapít, ahol maga is előad. A színháztól visszavonulva a pedagógiai munka felé fordul. Felső iskolai tanár, majd tanügyi főtanácsos, 1893-ban pedig rövid ideig oktatásügyi miniszter. 1886-ban jelenik meg latin–szerb szótára, 1898-ban pedig kétkötetes történelemkönyve. 1900. április 9/21-én halt meg Belgrádban. A családi sírboltban nyugszik unokaöccse, a szintén zentai születésű Stevan Sremac, az egyik legolvasottabb szerb író, akadémikus is, akinek pályájára Đorđević nagy hatással volt. 1923-ban Zenta egyik legszebb utcáját, a Royal Szállodától a Tisza felé vezető utcát Jovan Đorđevićről nevezték el. A rezsimek és rendszerek változásával változtak az utcanevek is. 1982 óta az utca ismét Jovan Đorđević nevét viseli. Jovan Đorđević születésének 180. évfordulója alkalmából a valamikori Srpska čitaonica (Szerb Olvasókör) épülete előtt 2006. november 25-én Jovan Đorđević-szobrot állítottak a zentaiak. A zentai Miroslav Antić Kamaraszínház és a Thurzó Lajos Művelődési Központ 2006. április 6-án Jovan Đorđević-életműdíjat alapított. Jovan Đorđevićtyal foglalkozó irodalom: Božidar Kovaček: Jovan Đorđević (1964) Szeli István: Jovan Đorđević (Zentai Monográfia Füzetek, Zenta írói, 1964) Dr. Szeli István: Jovan Đorđević (1826–1900) Jovan Đorđević és Stevan Sremac, a szerb vígjátékirodalom egyik legeredetibb egyénisége rokoni kapcsolatban állottak egymással: Đorđević nagybátyja volt Sremacnak. Ez a kapcsolat a fiatal vígjátékíró számára azonban még többet jelentett: Đorđević volt útjának egyengetője, s emellett szinte egész irodalmi pályáján végigkísérte és támogatta. Đorđević nevét azonban nem ez tette maradandóvá az irodalomban: őt mint a szerb nemzeti színház megteremtőjét tartjuk számon, akinek a szerb színpadi kultúra talán a legtöbbet köszönheti. A színház és a színművészet iránti érdeklődése még kisgyermek korában ébredt fel szülővárosában, Zentán, ahol apja, Filip Đorđević jómódú kereskedő volt, a város egyik legnagyobb üzletének a tulajdonosa, de kitűnő üzleti érzékén felül a művelődés barátja is, aki annak ellenére, hogy nem volt iskolázott ember, könyvekre fizetett elő, tagja volt a Maticának, sőt autora egy méhészettel foglalkozó könyvnek. Így érthető, hogy fiát gondos nevelésben részesítette. Három szerb és egy magyar nyelvű elemi osztály elvégzése után az ifjú Đorđević Szegeden, Novi Sad-on, Temesváron, majd Pesten folytatta tanulmányait, ahol orvosnak készül. Pesti évei nem kis mértékben formálják az ifjú egész eszmevilágát. A Tekelijánumnak, a szerb diákok híres kollégiumának tagjaként jelentős szerephez jut a pesti diákok kulturális és politikai mozgalmaiban, különösen 1848 forradalmi napjaiban. Naplója és egyéb feljegyzései, amelyek ezekről a forradalmi időkről szólnak, nemcsak tükörképét nyújtják az eseményeknek, hanem kiválóan mutatják be a fiatal Đorđević humanizmusát és politikai érettségét is. Ez a naplószerű beszámoló Zenta város e korszakának egyetlen, részletes és elfogulatlanul írt forrása. A forradalmi évek az ő sorsát is más irányba terelik: apja a háborús események következtében elveszti vagyonát, maga Jovan pedig családjával együtt gyakran menekülni kényszerül. Đorđević kitűnő életrajzírója, Božidar Kovaček részletes rajzot ad az ifjú viszontagságairól a forradalom alatt: hol a Đorđević család rejtegeti magyar ismerőseit a bevonuló szerb csapatok elől, hol őket mentik a helybeli magyarok a honvédség 1849-i bevonulásakor. A harci zaj elültével Jovan Đorđević közhivatalt vállal: előbb a zombori és temesvári, majd 1852-ben a Novi Sad-i szerb gimnázium tanárává választják, ahol öt évig tanítja a latin nyelvet. A közéleti pálya csak ezután kezdődik igazán: 1857-ben Pestre megy, s az akkor még ott székelő Matica srpska titkára lesz. Innen ismét Novi Sad-ra jön az ott megjelenő Srpski dnevnik szerkesztőjének, majd olyan munkához fog, ami a múlt század kultúrtörténetének egyik legjelentősebb alakjává teszi. Ez az állandó szerb színház megszervezése. Mint mondottuk, a színház iránti érdeklődése először Zentán csillan fel benne. Rendkívül érdekes az a mozzanat életében, amelyről életrajzírója így emlékezik meg: „Godine 1837. mađarsko amatersko društvo, pod upravom učitelja devojačke škole Karačonjija, davalo je predstave u zgradi opštine. Malom Đorđeviću Bede je dao da piše pozivnice, a za nagradu imao je besplatnu ulaznicu. Ne malo su ga oduševile nespretne predstave diletanata. Toliko, da je sledeće godine i sam učestvovao u dvema predstavama. Novi imaginarni svet dramske književnosti opčinio ga je sasvim. Napola u igri, a napola iživljavajući svoje tako rano usmerene prirođene težnje, Đorđević pravi svoje pozorište... «Komade sam pisao ja sam – veli Đorđević – i bio sam i dramaturg i direktor i reditelj i dekorater i garderober i glumac...» Ovo dečje «pozorište» kao da je anticipacija njegove potonje uloge u istoriji srpskog pozorišta.” A hatvanas évek elején érnek valósággá ezek a gyermeki álmok. Đorđević hatalmas erővel veti bele magát a szervezés nehéz munkájába: cikkezik, gyűjtést indít, agitál a színház létrehozása érdekében, amely ennek a fáradságos szervezőmunkának eredményeképpen 1861. július 23-án meg is tartja első előadását. De a küzdelem a színház anyagi megerősítéséért, repertoárjának feljavításáért, színészgárdájának neveléséért, főleg pedig a visszahúzó klerikális és reakciós erők ellen csak most kezdődik. A színház nincs kellően felszerelve, anyagi nehézségek is jelentkeznek, s kellő számú szakember híján Đorđević, mint gyermekkorában egykor, Zentán, kénytelen egyidejűleg sokféle funkciót vállalni. Đorđević igyekszik a magyar színházak felé is kiépíteni kapcsolatait: Szigeti Józseffel, Szigligeti Edével, Vahot Imrével lép összeköttetésbe a színház műsorának felfrissítése érdekében, de a belgrádi és zágrábi szerzőkkel és színházakkal is kapcsolatban áll. Hétéves megfeszített munkájának eredményeképpen a Szerb Nemzeti Színház száz bemutatót tart, ami az akkori viszonyok között szinte elképzelhetetlenül nagy teljesítmény. A következő állomás Đorđević életében Beograd. 1868-ban költözik Beogradba Mihajlo Obrenović knéz meghívására, hogy megszervezze az ottani állandó színházat. Új környezetében, annak ellenére, hogy a színház munkája sikeresen indul, Đorđević nem érzi jól magát. Önéletrajzi feljegyzéseiben írja: „Mesto da upravljam s pozorištem po mom najboljem uverenju i mogućstvu, morao sam gledati, kako se baš oni utiskuju, da mi položaj otešćaju i ogorče, od kojih je trebalo da imam pomoći a ne smetnje. ” Ilyen körülmények késztetik arra, hogy visszavonuljon a színháztól, s visszatér a pedagógiához: előbb a šabaci, aztán a belgrádi gimnázium, majd a belgrádi tanítóképző igazgatója lesz. A közoktatás ügyét éppoly lendülettel és szorgalommal szolgálja, mint korábban a színházét: szótárat ír, történelmi tanulmányokat végez, tanügy reform érdekében tevékenykedik. Iskolaszervezői és tudományos fáradozásainak elismeréseképpen felső iskolai tanárrá (Velika škola), majd tanügyi főtanácsossá nevezik ki (glavni prosvetni savetnik), 1893-ban pedig – igaz, csak három hónapra – az oktatásügy minisztere lesz az akkori szerb kormányban. Ezzel véget is ér nyilvános szereplése. Utolsó éveiben mindinkább visszahúzódva él, cikkeivel még néhányszor részt vesz az országos politika eseményeiben a kormányzattal szembefordulva. Barátai egymás után halnak el, s ő egykori harcostársai halálára írt nekrológjaival már inkább önmagát temetgeti. 1900. április kilencedikén a múlt század egyik legnagyobb kultúrpolitikusát kísérték utolsó útjára Đorđević személyében: a színház és a közoktatás ügye őbenne vesztette el talán legérdemesebb munkását. S amiért e nagy érdemek mellett szülővárosa mindig kegyelettel fog rá gondolni: sohasem fakultak ki benne azok a benyomások és emlékek, amelyek gyermek- és ifjúkorában itt ivódtak lelkébe, s amelyekről még késő öregkorában írt cikkeiben is oly melegen szól. (Građa za Monografiju Sente, Kulturni život I, Zentai Monográfia Füzetek, dr. Szeli István - Zenta írói – 1964)