Az iskolára és a gyermektáborokra emlékeztek

Az adahatári mulatságon jártunk

Nincs olyan ember, aki ne szeretne világot látni, távoli, meseszép tájakon barangolni, kikapcsolódni, ugyanakkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy alig néhány kilométerre tőlünk is vannak csodaszép helyek. A vérzivataros kilencvenes évek közepén számos zentai és környékbeli gyermek, fiatal számára ilyen csodaország volt a hosszú évek nyomait magán viselő és számos gyermeket emberré faragó adahatári iskola épületénél lévő fák koronáival átölelt terület, amely oázisként emelkedik ki a termőföldek borította bácskai síkság egyhangúságából. Huszonegy évvel ezelőtt ugyanis néhány tettre kész ember itt szervezte meg az első adahatári tábort, amelyben az évek folyamán több mint ezer gyerek és fiatal fordult meg, s szerzett feledhetetlen élményeket. 


Az elmúlt hétvégén ismét gyerekek, fiatalok és az iskola nebulóiból felnőtté cseperedettek zsongásától volt hangos ez a vajdasági tündebirodalom, ugyanis ekkor ünnepelték meg az iskola fennállásának 130., az adahatári tábor 21. és a tanyacsoportba kivezető aszfaltos út elkészülésének 25. évfordulóját.
A vigasság még szombat este elkezdődött, amikor az egykori táborozók retró diszkóban ropták a táncot, és emlékeztek a táborban eltöltött csodás nyarakra. Másnap reggel főzőversenyt, a gyermekeknek pedig különböző foglalkozásokat szerveztek. A legkisebbek figyelmét a Zentai Gyermekbarátok Szervezete kötötte le játékokkal, a Rozetta Kézművestársaság tagjai pedig a kézművesség fortélyaiba vezette be az érdeklődőket. A vállalkozó kedvűek az Arcus Íjászklub tagjainak kalauzolásával megismerkedhettek az íjászat rejtelmeivel, a Szt. Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesület vitézei haditornával nyűgözték le a közönséget, miközben a látogatók, egykori tanulók ismét beülhettek a 2004-ben megszűnt iskola tantermébe, és visszaemlékezhettek iskoláséveik legszebb pillanataira.

Az iskola bezárása óta magára hagyatott és igencsak romos állapotba került épületet egyébként két évvel ezelőtt lelkes adahatári fiatalok vették gondozásukba, és a Zentai Gazdakör ifjúsági szekciójának égisze alatt nekiláttak a patinás épület felújításának. Ekkor sikerült a sérült horogfákat kicserélni, s mivel az épület műemlékvédelem alatt áll, megfelelő módon kicserélték a tetőszerkezetet és a cserepeket. Tavaly a külső vakolatot újították fel, az idén pedig kijavítják az elkorhadt horogfavégeket, s az ereszeket is felújítják.

Augusztus 28-án egyébként jótékonysági bált is szerveznek az adahatári szövetkezeti otthonban, amelynek bevételét a belső javítások megkezdésére fordítják. Az iskola épületének gondnokai új élettel szeretnék megtölteni az épületet, ezzel kapcsolatban már számos elképzelés létezik. Bűn József, a jubileumi ünnepség egyik szervezője, az adahatári tábor egyik alapítója szerint csupán szervezés kérdése, hogy a zentai általános iskolák alsós tagozatai egy évben egyszer egy iskolanapot az adahatári iskolában rendezzenek meg. A 120–130 lelket számláló tanyacsoportban élő gyermekek egyébként az iskola bezárása óta minibusszal utaznak a felsőhegyi iskolába.

A szombati rendezvényre ellátogatott Szabó Eszter nyugalmazott zentai magyartanárnő is, aki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában megjelent A barázdák mellől a katedrára című önéletrajzi könyvében örökítette meg az adahatári iskolában tanulóként szerzett élményeit, ami miatt ő is a pedagógusi pályát választotta.

– Itt laktunk nem messze az egyik tanyán, s ebben az iskolában indultam elsőbe Sőregi Tusa Teréz-Jolán tanító néninél. Az egyik sorban ültek az elsősök, azután a másodikosok, a harmadikosok és a negyedikesek, és együtt oldottuk meg a matematikafeladatokat, a másik csoportnak pedig éppen akkor magyarórája volt, a harmadik meg énekelt közben. A tanító néni nagyon nagy rendet tartott, és mi is nagyon szerettük. Sohasem felejtem el, egyszer egészen innen Adahatárról elvitt minket a Postojnai-cseppkőbarlangba is. Nagyon szép éveim voltak ezek – emlékezett vissza a tanárnő, s azt is elmesélte, hogy attól függetlenül, hogy nagyon jó tanuló volt, itt kellett volna maradnia a tanyán a szüleivel. A tanító néni viszont ellátogatott hozzájuk, és könyörögni kezdett, hogy engedjék tovább tanulni a kislányt. Így Eszter részben neki köszönheti, hogy a későbbiekben Zentán folytathatta a tanulmányait, majd Újvidéken magyar szakos diplomát szerezhetett.
Egyébként Szabó Eszter könyvéből mind az 500 példány elkelt, és még 300-at nyomtattak belőle, hogy az adahatári ünnepségen is be tudja mutatni.

A hévégi rendezvényen a nyugalmazott magyartanárnő tanító nénije, Sőregi Tusa Teréz-Jolán is jelen volt, akit forró öleléssel és virágcsokorral fogadtak az egykori tanítványok. A tanító néni első útja természetesen az iskolaépületbe vezetett, ahol meghatódva nézett körbe abban a teremben, melyben 40 évig tanított, s közben egyszer sem volt betegszabadságon, és egy napot sem hiányzott.
– Nagyon felemelő érzés visszajönni ide. Visszagondolva az itt eltöltött négy évtizedre, ezek küzdelmes, nehéz évek voltak, de a hivatásszeretet, az itteniek szeretete és tisztelete erőt adott, és beragyogta a napjaimat.
Sőregi Tusa Teréz-Jolán elmesélte, hogy nagy létszámú osztállyal dolgozott, úgyhogy ez a terem kétszer megtelt tanulókkal. Volt, amikor 103 tanulót tanított a ma már üresen álló osztályteremben. Akkoriban a tanyacsoportot népes családok lakták, néhol 8-9 gyermek is volt, s az is megtörtént, hogy egy családból egyszerre 4-5 gyermeket is tanított, mivel osztatlan tagozatok voltak.
Joli néni elmondta azt is, hogy nagyon megdöbbentette, amikor megtudta, hogy az iskolában megszűnik a tanítás. Az idős pedagógus egyébként a mai napig tartja a kapcsolatot a tanítványaival, és figyelemmel kíséri az életútjukat is, s nagy örömmel és büszkeséggel tölti el, amikor túltesznek a mesterükön.

– Mind megállta a helyét az életben. Vannak, akik itt maradtak helyben, belőlük jó gazdálkodók és termelők lettek, de nagyon sokan külföldön találták meg a boldogulást Hollandiától egészen Japánig, s munkájukkal nagyon szép eredményt értek el – mesélte.

Az ünnepség folytatásában a jelenlévők ünnepi műsorral tisztelegtek mindazok előtt, akik részt vettek az iskola, illetve az adahatári tábor tevékenységének az életében. Mert huszonegy évvel ezelőtt először volt nyáron is gyerekek zsivajától hangos az iskola udvara és környéke.

Bűn József 1991-ben társaival együtt a felsőhegyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tevékenységének az újjáélesztésén fáradozott, s amikor ez sikerült nekik, azon kezdtek el gondolkodni, hogy kellene a gyermekeknek egy olyan kikapcsolódási, üdülési lehetőséget nyújtani, amely által egy kicsit elfelejthetik a háborús időszak és a gazdasági válság okozta stresszhelyzeteket. Ekkor született meg az az ötlet, hogy Fodor István tanár úr (jelenleg levéltári tanácsos) kiviszi Adahatárra a gyerekek első csoportját. Azonban annyi volt az érdeklődő, hogy Bűnt is felkérték, vezesse ki a jelentkező gyermekek többi részét, s ezt a gyakorlatot éveken keresztül folytatták. Bűn csoportja az évek folyamán felduzzadt 100–150 gyermekre, akik egészen 2002-ig nyaranta egy hetet töltöttek az adahatári táborban.

– Ezután elsősorban pénzhiány miatt képtelen voltam folytatni. Ugyanis minden évben egy hétre 4200–4500 adag ételt kellett főzni, nem beszélve a különböző gyermekprogramokról, de esténként külön sátorban a felnőttek számára is biztosítottunk kikapcsolódási lehetőséget. Az én elképzelésem az volt, hogy a gyerekeket olyan élményben részesítsük, amelyeket sehol máshol nem kaphatnak meg. Így járt nálunk kardnyelő, tűzzsonglőr, body building világbajnok stb., de ezenkívül természetesen voltak nevelő és oktató jellegű foglalkozások is – jegyezte meg József, aki megemlítette, hogy az egykori táborvezetőkkel a közeljövőben szerveznek egy találkozót, és megbeszélik, hogy a jubileumi ünnepségen szerzett tapasztalatok, vélemények alapján belevágnak-e a régi táborokhoz hasonló összejövetelek megszervezésébe.

– Tisztában vagyunk vele, hogy nem tudjuk visszahozni a régi táborok hangulatát, de új tartalmak bevonásával valami új dolgot is elindíthatunk – jegyezte meg beszélgetőtársunk.

Hhzs.

Magyar Szó, 2013. augusztus 14.